Egy ember El Cavillóból

A pottyantóson ülve is komédiázó fajta voltak ők, a középkor vándorszínészei. Bezúdult ez a kétmaroknyi harsány ember a terembe, elfoglalták az első két sort. Tudták, mire jönnek, fogják az adást, a poénokat is értik, mert Félix a maga módján közéjük tartozik, zenét ír az előadásaikhoz, együtt vándorol ezekkel a vajdasági balkániakkal, akik most élesztik itt fel azt, ami sose volt. Ültek ezek a kulturális megváltók, és akkora zajt csaptak, minta Balkán-félsziget, aztán még nagyobbat, amikor megjelent a színpadon ez a félénk, szőke fiatalember.

Az első hangok utáni masszív csendben megnézhettem a csepűrágók arcát, az igazit. Elfelejtettek játszani. Hallgattuk a Félixet, a darabok között, meg üvöltöttünk és dübörögtünk.

Félix hegedűjét bőgő, brácsa és cimbalom kíséri, nagydarab cigányzenészek. Lehetne német turista étvágygerjesztője is ez a hangszerelés, ha nem esne ki az ember kezéből a kanál, ah nem szorulna össze a gyomor, a szív lakmuszpapírja.

Cigányzene, tangó, keringő, Bartók, barokk és dzsessz, talán ezeket érintené, meg még sok mást, aki fel akarná fedezni ennek a zenének a titkát, pedig ez csak az a zene, ami ebből az emberből jön, csak ez a bennem is zúgó Balkán, ami néha teljesen átveszi az irányítást, és csöpögősek lesznek tőle az írásaim. Igazi dallamok, igazi szólók, igazi igazi igazi zene, nem képmutogatás, szenvedély, nem lehet nem nézni az arcát, és nem lehet elfelejteni az arcjátékot, ahogy játszik, vagy ahogy dúdol és énekel. Nem énekel szavakat, csak egy számban: I am the man from El Cavillo. Ez ő. Kavilló a legporfészkebb porfészek két porbafulladt vajdasági kisváros között, mindkettőtől elég távol; itt nőtt fel Lajkó Félix. Szabadkán tanult zenét, játszott népzenét táncházban, feljött Budapestre, zenélt ezzel-azzal, és most végre a saját zenéjét csinálja, eljött idáig úgy, hogy az maradt, ami; egy ember El Cavillóból.

A másik előadáson is ott voltam, három nappal később, mert visszakönyörögték, és éppen elmaradt egy színházi előadás. Erről is készült felvétel, mivel az első fellépésről készültet pillanatok alatt ellopták; ott voltak a kamerák is, és tele a terem, mindenki szólt mindenkinek, hogy ez az, amit meg kell hallgatni. Háromszor hívtuk vissza, és kifelé menet mi, régiek, néztük az újakat, ahogy kapkodják még a levegőt. A keverős visszapörgette a kazettát és bele-belehallgatott egy-egy számba, hogy milyen lett, és mi visszafordultunk, hogy halljuk még egy kicsit, és egy órával később ketten egy hosszú-hosszú beszélgetés során öntudatlanul odakeveredtünk a sátor mellé, leültünk a ponyva nyílása elé, ahol kijöttünk, és ráébredtünk, hogy úgy nézzük, mint junkie az előző esti fecskendőt, vagy a messzire utazott kedves helyét a padon. És szidtam magamban a hülye Balkánt, ahogy most is, mert a kemény fiúk nem csöpögnek.