Lajkó Félix a Tranzit Házban

Leteszem a kagylót, s kissé elbizonytalanodom. Mert hát egyszer már meghirdették a Lajkó Félix-koncertet, aztán mégsem lett belôle semmi. Miért pont most jönne el, csak így, váratlanul, ad hoc? Azért mégis összetelefonálom ismerôseimet, barátaimat, s bár egy kis kétely érzôdik a hangomon, meggyôzôm ôket, hogy jöjjenek el a Tranzit Házba. Poszter-kiállítással nyitják meg a Tranzindex nemzetközi konferenciát, a hangulat jó, épp Könczei Csillával beszélgetek, amikor egyszer csak megérkezik. Csak úgy bejön, lezseren, semmi felhajtás, semmi körülményesség a fogadására, megismerkedik néhány emberrel, aztán leül. Miközben ezzel-azzal beszélgetek, idônként elkapom a tekintetét, s valami hihetetlen gyermeki ártatlanságot fedezek fel benne. Közben jönnek-mennek az emberek, végül Csilla "megnyitja" a kiállítást és rendezvényt, s bejelenti a koncertet. Lajkó Félix bejön a terembe, ugyanolyan lezseren, kezében a hangszere, vár egy kicsit, s aztán ráteszi a vonót a hegedűre. Ettôl kezdve számára megszűnik a világ, semmi egyéb nem létezik, csak a zene, az ô zenéje, vagy ki tudja kié, ki diktálja számára belülrôl a hangjegyeket, az akkordokat, a dallamokat. Egész testét átjára ez a különös zene, arca külön életet él, lábai önkéntelenül viszik elôre-hátra -- oldalt, a terem közepébôl mindjárt elér a falig, de ô csak játszik, játszik, mi csak hallgatjuk, és nem értjük, hogy lehet ezt így csinálni. Félórát sem tart az "ad hoc- koncert", aztán ugyanúgy, ahogy bejött, kimegy a terem melletti szobába, és visszaül a helyére. Ennyi. Bemegyek, megköszönöm az élményt, rám mosolyog és azt mondja: majd még jövök.