Húzd, Félix, húzd!

Annak idején mintegy bácskai Paganiniként, délvidéki Vejnemöjnenként tündöklött fel Lajkó Félix. Rügyfakasztó zenéjétől - mostani koncertjekor - talán a tavasz érkeztét is vártuk.

Az egykori tüzes szárnyascsikó, csodafiúszarvas helyett érett fiatal férfi - kis körszakállal - állt elénk a Lovardában március 18-án. Mintha nem is Félix lett volna.

Ám, amikor húzni kezdte, meggyőzött: a zene hamisítatlanul Ő volt, egyedien kombinált figuráival, technikáival - hozzátéve, hogy az egykori tajtékzó, már-már a görcsösségig megszenvedett vonólendítések mára már szinte könnyed eleganciába, kecses hajlékonyságba szelídültek. Különösebb hangosítás nélkül is káprázatos volt, ahogy bandájával a magyar népi táncdallamoktól kezdve egészen a reggae-szerű bárzenéig terjedő alapokra húzta.

Meggyőzött arról, hogy laza vállrándítással "le tudja már hegedülni" egykori csodagyerek önmagát - nemhiába ünnepelte a fiatal művészt ovációval, tapsviharral a telt házas Lovarda. Csak azt kívánhatjuk: ne álljon meg itt, mindig lépjen tovább, még mielőtt végleg elemészti a szórakoztatóipar feneketlen rutinja.