Lajkó Félix bandája: értékmentés, függetlenség, őserő

A szabadkai hegedűvirtuóz, Lajkó Félix is öregszik. Éppen csak elmúlt húszéves, amikor 1995 tavaszán megismerte őt és frissen alapított bandáját a magyar publikum, jövőre pedig már harmincadik születésnapját ünnepli - vagyis múltját tekintve akár "érett művészként" is számon tarthatnánk. Egyéniségétől persze mi sem áll távolabb, mint az érett, letisztult, öreges muzsikálás: ugyanolyan tűz lobog benne, ugyanolyan szilaj és fékezhetetlen, mint nyolc-kilenc évvel ezelőtt, budapesti bemutatkozása idején. Ez a kompromisszumot nem ismerő, önmagának és társainak pillanatnyi megállást sem engedélyező muzsikus az elmúlt években bejárta a világot: játszott Tokióban és Londonban, Berlinben és Amszterdamban, zenélt Pina Bausch wuppertali fesztiválján és a párizsi Théatre de la Ville színpadán. Nyilván mindenütt tanult, újabb és újabb kulturális rétegek, tradíciók váltak számára ismertté, de közben - ösztönösen, s talán tudatosan is - igyekezett tartani a három lépés távolságot, s ezáltal megőrizte teljes függetlenségét. Ez a két tényező - a fékezhetetlen őserő és a belső autonómia - vált az elmúlt években Félix "védjegyévé".

Miközben Lajkó és bandája - Brasnyó Antal brácsás és Kurina "Vörös" Ferenc bőgős - idei utolsó budapesti fellépését hallgattam a Petőfi hídnál horgonyzó, zsúfolásig megtelt A38 hajón, próbáltam megfejteni, mi lehet az, ami - a kilencvenes évek produkcióihoz viszonyítva - mégis megváltozott. Mert Lajkóék másképp szólnak, más atmoszférát sugároznak, mint évekkel ezelőtt. Aztán a koncert végére megtalálni véltem a megoldást. A korai Lajkó-produkciókban szinte azonos súllyal szerepelt a Kárpát-medencei magyar népzene, a szerb és román motivika, a balkáni roma muzsikusok (köztük rezesbandák) dallamvilága, a klezmerszerű jiddis témák, a dzsessz, a blues és a kocsmazene. Mostanra ez a roppant színes paletta leegyszerűsödött, ami Lajkónak a kommercializálódástól való félelmével is magyarázható. Kelet-Európában reneszánszát éli a klezmer - Félix mellőzi a zsidó dallamokat. Felszálló ágba került a dzsessz: Lajkóék mai produkciójának már semmi köze ehhez a műfajhoz. "Túltermelés" van balkáni rezesbandákból, így ezt a dallamkincset is háttérbe szorították. Ami megmaradt: a Kárpát- medencei magyarság - s furcsa módon nem elsősorban a Vajdaság, hanem az erdélyi régiók (Gyimes, Szilágyság, Mezőség) - hangszeres népzenéje, a "lassúk és frissek" világa. Az a muzsika - persze a XXI. századba átültetve -, amit Bartók, Kodály és Lajtha László még teljes szépségében, gazdagságában gyűjthetett, mai életünkből viszont már fájdalmasan hiányzik. Egy Lajkó-koncert ezért nemcsak jó buli: kulturális értékközvetítés is, a szó legnemesebb értelmében.