Célfotó újabb start előtt

Az idő múló pillanatokban mérhető, amelyek - ha nem vigyázunk - higanycseppként olvadnak össze az időtlenség feneketlen olvasztótégelyében. Lajkó Félix koncertjein felborul a tér-idő dimenzió kattogó rendje, és az itt és most valami időn túli térré tágul. Játsszon bár a Zeneakadémián, a párizsi Théatre de la Ville színpadán, Tokióban, Berlinben vagy legutóbb a dublini St. Ann's Churchben, a közönség mindenhol úgy rezeg zsibbadtan a pattanásig feszített húrokkal, mint kábán zümmögő őszi legyek az ablaküveg mögött.
Minden egy kölcsönhegedűvel és a hazai dzsesszélet legendás formációjával, a Dresch Quartettel kezdődött, ahol tizenhat évesen kezdett játszani. A vajdasági szülőföldről hozott hangképek rövid idő után a dzsessz tág kereteit is szétfeszítették, és Lajkó Félix a balkáni népzenére épülő saját világot teremtett, amelyben a dzsessz, a blues, a cigány zenei és a csángó dallamok a pillanat szellemétől függően olvadnak archaikus folkká, borgőzös kocsmai mulatóssá vagy komolyzenei kamaramuzsikává. A hangulatok kombinációja Lajkó játékában egyszeri és megismételhetetlen, abban a transz közeli húrtépő előadásmódban születik, amelyet látva hamar rásütötték a virtuóz csodagyerek bélyeget. 1997-ben megjelent első albumát (Lajkó Félix és zenekara) nyolc év alatt hat másik követte, köztük a legendás zeneakadémiai koncertek egyikét rögzítő Live at Academy, és az örök bázisán, a palicsi erdőben, szabad ég alatt felvett falusi mulatozós, a Lajkó Félix és bandája játszik címmel megjelent 2001-es korong.
Mivel - saját bevallása szerint - minden címkétől feszeng, 2005-ben szakított azzal a bácskai Paganinivel, akitől a közönség repkedő húrokat és a normalitás határmezsgyéjén billegő eksztázist akart látni. A 7 című lemez bölcs és merész „minimalista" fordulat az alkotói alázat jegyében, amelylyel Félix beteljesítette a csillagokba írt fátumot: zeneszerzővé érett, akár a kétszáznégy évvel korábban vele egy napon született Beethoven.
Egy vágtázó pálya pillanat erejéig stagnáló csúcsán elérkezett az idő, hogy elkészüljön a célfotó - egy újabb, várakozással teli start előtt.
A frissen megjelent Remény legendás koncertek és színházi előadásokhoz írt zenék anyagát összegzi tizenhárom dalban, amelyek nagyrészt a 2006-os Kossuth téri Örömkoncerten, illetve a Szolnoki Szigligeti Színházban játszott Othello című előadásban hangzottak el, de őriz a lemez pillanatokat a párizsi Théatre des Abbessesben, illetve az A38 hajó mélyén elhangzott improvizációkból is. A válogatásban tehát látszólag semmilyen vezérelv nincs.
Lajkó Félix azonban nem a 7 című albumon már véglegesen meglelt önmaga lenne, ha a „normalitás" sekélyes logikájának engedve például az Örömkoncert sztárokkal (Rúzsa Magdi, Boban Markovic) teletűzdelt felvételeire fűzte volna fel az összegző válogatást. Helyette azokat a pillanatokat és közreműködő zenészeket (például Dresch Mihály - szaxofon -, Babinchak Michael - cselló - és állandó bandája, azaz Brasnyó Antal - brácsa - és Kurina Ferenc - bőgő) gyűjtötte egy lemezre, amelyek és akik neki valószínűleg különösen fontosak.
Rendezőelve tehát a belső autonómia, és mi, a normalitás kényszerpályáin szocializált civilizációs katonák mindannyian csak irigyelhetjük ezért a szabadságfokért. Esetleg tegyük be a CD-t az autó lejátszójába, álljunk meg egy pipacsos árokparton, és a lusta nyári napfényben elterülve képzeljük el, hogy mi is szabadok vagyunk.