Egy boldog hegedűs

Huszonkét éves, és máris Európa-hírű. Párizs, Prága, Berlin, Belgrád, Drezda, Róma - zenéje mindenhol értő fülekre talál. De leginkább otthon szeret játszani, Újvidéken, Jugoszláviában. Lassan mi is felfedezzük magunknak. Ő az a srác, aki a Dresch-kvartettben húzta annak idején, ő az, akinek a Diákszigeten tapsolt a tömeg, de őt láthatjuk a zeneakadémia patinás falai között is, ahol a siker fénye sütne rá, ha lenne kedve sütkérezni.

Híres ember akkor lesz valakiből, ha megjelenik a tévében, és Félix már ezt is maga mögött tudja. Jancsó Miklós és Grünwalszky Ferenc filmet készített róla és bűvöletes játékáról. Friderikusz meghívta a show-jába, ám a riportalany helyett inkább a hangszer beszélt. Nem a szavak embere. A hangjegyeké, a szenvedélyé. Ha hegedűt szorít az álla alá, egyszerűen "elszáll". Látszik, hogy nincs ott, a lelke új utakon bolyong, arca pedig külön életet kezd élni. Ha felsír, feljajdul a hangszer, a közönség egy emberként szorítja vissza a lélegzetét, a koncertek végén pedig tapsorkán jár Félixnek. Okkal. Olyan hangzásvilágot hozott létre, mely csak rá jellemző. Muzsikájának népi gyökereit át-meg átszövi a lehető legtöbb féle stílus, épp ezért nem is lehet címként ragasztani rá. Öntörvényű zene, öntörvényű ember. Ha úgy tartja kedve, visszautasítja az előnyös szerződést, ha pedig nem akar koncertezni, akkor az újvidéki Kavilló házai és kocsmái között száll a hegedű hangja. Az emberek pedig összesúgnak: - Halljátok? Félix játszik!