Lajkó-szeánsz

Aki egyszer is hallotta Lajkó Félixet, tudta, hogy olyan formáció nem létezhet, amivel az A38-ra hirdettek koncertet. A Lajkó Electric Band elnevezés ki tudja, honnan jön, talán arra utalt, hogy a hegedűn enyhe visszhang hallatszott. Az apropót állítólag a Brasnyóval közös, a palicsi erdőben rögzített duólemez szolgáltatta, mégis a tizenéves darabok domináltak - már ha lehet egyáltalán zenedarabként aposztrofálni ezt a zsigeri hangfolyamot. Kurina Ferenc nem volt, jött viszont a főképp a Besh o droM-ból ismert ütős (és énekes), Pettik Ádám. Emlékszem, egy 96-os Tilos Rádió-partin remek duókoncertet adtak, akkor Pettik kannán játszott, most derbukán. Hárman, régi, összeszokott motorosként álltak tehát a színpadra, és a zenéjükhöz egyáltalán nem illő, füstgéppel generált irreális mértékű giccs-ködöt figyelmen kívül hagyva óriási erővel kezdtek a muzsikálásba. Kezdetben feltűnő volt a trió könnyedsége, ott is voltak és nem is, a belső élet mind kézzelfoghatóbbá vált, de apró zenei gesztusokkal tudtunkra adták, hogy érzékelik a nézőtéren fokozódó üdvrivalgást. Pedig ha a formát tekintjük, a zene végtelenül egyszerű, már-már primitív módon építkezik, valójában se szerkezet, se dallam. Négy és annak többszöröseiből álló körök képezik a repetitív, cirkuláló alapot, megérezhettük, hogy mi a zeneszerzés lényege: minimális eszközökkel, szinte alapanyag nélkül várat építeni. Ez igazán csak korszakos zseniknél működhet, Lajkó viszont nem az, több annál. Nincsen ugyanis idő, ahol őt elhelyezhetnénk, nincsen tehát korszak sem, amit ő meghatároz; a kora barokktól a különféle vidékek folklórján és a blueson, dzsesszen keresztül a modern kortárs törekvésekig minden megjelenik művészetében, de saját, semmivel össze nem téveszthető hangja miatt konkrét utalásként ezek fel sem merülnek. Csak simán tudomásul vesszük, hogy őt is nevezhetjük az „ördög hegedűsének", tarthatjuk újítónak, a rögtönzésekkel áthatott szólóira mondhatjuk, hogy „rázás", sőt modern minimalista szerzőként is tekinthetünk rá, de biztos vagyok benne, hogy bármely klasszikus versenymű szólistájaként is megállná a helyét. Ennek viszont aligha van értelme, mert nincs viszonyítási pont. Az elmúlt tizenhat esztendőben mintha semmi nem változott volna, Lajkó ugyanazt tudja, mint a kezdetekkor, ugyanazt az egyetlen - most már láthatjuk - élethosszig tartó művet játssza. Egyetlen újdonság, hogy vonóján a lószőr nem indul foszlásnak, arra ma már ott van Brasnyó Antal.

Brasnyó brácsájából a negyedik hangolókulcs kiszerelve, háromhúrúvá alakított hangszerét mellkasának támasztva a hagyományos kontrás volna az ő szerepe. Ám tekintete nem ereszti a színpad közepén álló, szokás szerint furcsán grimaszoló Lajkót. Brasnyó mozog, lassú táncba kezd, ha Lajkó páva lenne, faroktollai már legyezőben állnának. Közben finom pizzicato és Pettik is ott sámándobol a sarokban; a szeánsz erotikus fűtöttsége elképesztő. Persze, a zene teszi ezt velük, de mi mástól is válna hiteles, őszinte muzsikálássá egy koncert, ha nem a bátor kitárulkozástól.