Lajkó duóban: csak zene

Az üres színpadon két szék, meg egy hangszertok. Ennyi volt Lajkó Félix technikai igénye az ország legnagyobb, és bizonyára leginkább reprezentatívnak mondható koncerttermében. Megvilágítani hagyta magát, de azt is csak módjával (vagyis, semmi trükk). Ilyen kondíciók mellett persze nincs show, nincs hangi effekt, nincs egy szó, de még csak egy gesztusféle sem, csak zene - méghozzá a hangszerek manipulációmentes, természetes hangján. Az ezerhétszáz jegyvásárlóból pedig legfeljebb harmincan nem jöttek el, vagyis ennyiből is logikus a következtetés, mely szerint Félix valami olyat tud, amit csak nagyon kevesen... 

A MüPa színpadára ő már kockázatmentesen érkezett meg, ahogy az ott fellépők legtöbbje. Borítékolható volt az érdeklődés és a siker. Tizenhét éve, tizennyolc évesen, Dresch Mihály partnereként hallhattuk Félixet először, és ettől kezdve üstökösként ívelt fel kultusza mifelénk. Pedig szinte ugyanazt játssza, ugyanúgy, szólóban, trióban, ritkán más, nagyobb formációk vendégszólistájaként, de leginkább egy partnerrel, azaz duóban - mint ezúttal is. Nem változik a zene lényege akkor sem, ha színházi, vagy filmzeneként szólal meg Félix keze által. De az a tény, hogy mindig ugyanazt halljuk tőle, jelen esetben inkább pozitív előjelű megfigyelés, mint az ellenkezője; mert természetesen nem néhány konkrét darabra értendő, hanem a Lajkó-féle zenei áradat lényegére. Maga a zene nem annyira talányos. Azt is mondhatnánk ismerős, különösen a hetvenes években feltűnt, balkáni hatásra szaporodó, energikus világzenei produkciók óta (akkoriban persze nem így hívták a műfajt). Ennek a zenének - főleg az instrumentális - összetevőit később a balkáni roma zenészek is beoltották valamelyest, melyről mára beigazolódott, hogy mégsem múló divat volt. Nos, ezt folytatja Lajkó Félix, ösztönös, őszinte, szabad és szilaj módon, sok improvizációval és nagy átéléssel; kissé magányos hős benyomását is keltve.

A szóban forgó koncerten, az évek óta vele játszó brácsás, Brasnyó Antal volt partnere, akivel a hangzás tekintetében szinte nagyzenekari hatást képesek kelteni (erősítés nélkül is). A programban hallható zeneszámok nagyrészt a legutóbbi, A Bokorból című lemez anyagáról valók. Ezek a darabok viszont néhány árnyalatban különböznek a fentebb, általánosságban megfogalmazott zeneáradattól, vagyis a bizonytalan időtartamú, önfeledt improvizációktól. Ezúttal egy-egy zenei karaktert, témát körüljáró, hat-nyolc perces etűdöket hallhattunk, szinte szabályos struktúrába rendezett (téma - melléktéma - feldolgozás - improvizáció - repríz) formákban. Tehát szabályos kompozíciókra tagolódott a program, ami mindenképp valamiféle letisztulási folyamatra enged következtetni, Félix zenéjét illetően. A lószőrszaggató balkános ritmizálás, a bátor futamok, a magasra ívelő szenvedélyes, kitartott hangok persze most sem maradhattak el, hisz ezek a Lajkó-zene lényegéhez tartoznak, de így, ilyen „rendezetten" jobban érződik, hogy Félix mennyire tiszteli a tradíciókat, és hogy mennyire idegenkedik a valóban szabad (mondjuk atonális) zenei kalandoktól.

Csakhogy ezek a megfigyelések sem adnak választ a titokra, mely szerint igazi kultusz épült (zenéje? személye?) köré. A kérdésre, hogy vajon miért, valószínűleg sokan mondanák a virtuozitást, az időtlenség hatását, a felszabadultan szárnyaló hangszeres produkció varázsát, de a vájt fülűek többségét ez sem elégítené ki. Ugyanis a zene nemcsak érzéki élmény tud lenni, hanem intellektuális, hovatovább szellemi is. Ehhez pedig a hallottak alapján tudnunk, éreznünk kell, hogy mit mond, miről szól.