Néhány évvel ezelőtt, amikor Lajkó Félix üstökösként futott fel a hegedűvirtuózok egére, még csak remélhettük, hogy majd egyszer, hónapok múltán, éretten és felelősségteljesen, állócsillagként a legnagyobbak között, estéről estére a hangversenytermekben örömet szerez rajongóinak, hadd legyünk rá, mi, csóró vajdasági magyarok büszkék, igen, a "bácskai hegedűs"-re, nem a cremonaira.
Kicsit féltettük, mert szokatlanul heves gesztusokkal húzogatta a vonóját a húrokon, és mert végeredményben egyedül, hathatós támogatás nélkül vállalta a megmérettetést az a művész, az a nagyon fiatal művész, akinek a szabadkai zenedében, a nagy tudású Pekár Tibor adta az első komoly leckéket. De hát Félixnek nem volt szerencséje. Szabadkán bekövetkezett az a bizonyos "törés", ami talán meghatározó volt a művész életében. De erről nem szívesen nyilatkozik (még ma sem), mert ezek szívet-lelket bénító mozzanatok voltak - szerinte (és nemcsak szerinte). Saját bevallása szerint szeretett volna minél gyorsabban, mint a szélvész, akinek/aminek gátját senki és semmi sem állja, átperdülni az elméletről a hegedűszakra, de valaki - vagy valakik - ebben megakadályozták, sokan ferde szemmel lesték minden megnyilvánulását. Félix rossz utat választott megoldásként. Kimaradozott az órákról, szívesebben "lógott" a városban. Annak rendje és módja szerint meg is bukott, mehetett, amerre kedve tartja - és a fiatal rebellis Budapestet választotta, felkerült a nagyvárosba, ahol bevették a Dresch dzsesszkavartettbe. Onnan visszatért Szabadkára - és néhány hónap múlva már mindenütt telt ház ünnepelte a sztárrá avatott hegedűvirtuózt. A többszörös ismétlésekre ösztönző/serkentő gyakori vastaps egy különleges jelenség kivételes teljesítményét köszöntötte. Igaz, szertelenül, egyik túlzásból a másikba esve, hol eufórikus lobogással, hol gyilkos tempóban játszott akkor, mondják a szakemberek. De hát, amit hallottunk, nem tűnt céltalan, mihaszna muzsikának. Félix játszott és játszott, ott, abban a városban, ahol egyre elviselhetetlenebb a csönd. Hegedűjátékával színes léggömböket repített a magasba, leveleket mozdított meg a satnyuló fákon. Arcán furcsa grimasszal, szeme csillog-villog (ha látjuk). Nem akarja megtudni, hogy mi folyik körülötte, háborúban élünk-e vagy békében. Félix játszik és játszik: bele az örökkévalóságba.
Először volt a citera.
Gyerekként a citera hangja volt számára a hívó jel a muzsika szép birodalmába. Ez még akkor történt, amikor édesanyjával Kishegyesre költözött, egy másik csöndes "faluba". Édesapja, Lajkó Nándor matematikatanár már nem akart hallani a családról, és akkor a mama, Erdődi Anasztázia magyartanár a kishegyesi könyvtárban helyezkedett el. Ez volt az a "régi nyár", amikor Félix megtanult a citerán játszani. Kiss Kálmán bácsi volt a tanítója, és Kálmán bácsi szorított neki helyet a kishegyesi nyugdíjasok zenekarában. Áruljuk el azt is, hogy a művész amolyan rosszcsontként keserítette az édesanyja életét, járt is ezért sok pofon. De már akkor azt mondta:
"Én olyan muzsikát szeretnék ajándékozni az embereknek, ami mindenkit, engem is, boldoggá tesz. Legalább arra a néhány percre, amíg hallgatják. Én a magasztos technikában és a stílusban nem akarok hinni. Én csak abban a hangzásban hiszek, amivel közölhetek valamit a hallgatósággal. Energia a hang. Én tulajdonképpen csak összekötő kapocs vagyok a lélek és a hangszer között!"