Lajkó Félix interjú

Lajkó Félix öt éve vált ismertté Magyarországon. A hazai közönség azonnal szívébe fogadta a fiatal hegedűvirtuózt. A szabadkai művész többször adott koncertet a Zeneakadémián nagy sikerrel. Több film is megpróbálta megörökíteni kiemelkedő, ösztönös előadásmódját.

Mi változott mióta ismertté váltál?

Kicsit nyugodtabb lett az élet, de fáradtabb is vagyok tőle. Nem pihentem, az a baj, és az-az igazság, hogy kicsit kifáradtam. Eredetileg tíz éve kezdődött ennek az egésznek a felfuttatása. Nem is futtatás ez, én nem így titulálom, hanem puszta zenélés nagyobb közönség előtt. Most jutott el egy fárasztó ponthoz. Már valami mást kellene csinálnom.

Hogyan készülsz a koncertekre? Ha nem is technikailag, de lelkileg.

Főleg ez van. Persze technikailag is lehet ezen a zenén javítani, de nem ez a lényege a zenémnek, hanem valami egészen más és erre érdemes készülni. Próbálok olyan emberekkel beszélgetni, akik fontosak, vagy például kimegyek egyedül az erdőbe.

Koncertjeid alatt hatalmas energiák mozgását érezni, hogyan pótolod ezt utána?

Az a szerencse, hogy ez valószínűleg nem csak az én energiám, hanem sokkal inkább a zenéé. Ha csak az enyém lenne, már rég elszállt volna az egész.

Mennyire tartod magad tudatos zenésznek?

Egyáltalán nem. Ha van is valami tudatos, hogy ezt vagy azt most konkrétan eljátszom, soha nem játszom ugyan úgy.

A hangulatok visznek?

Persze. A hangulatok meg az egész. Annyira szeretem a zenét, ha nincs is kedvem játszani vagy koncertet adni, ez is előfordul minek is tagadjam, akkor is egy idő után, mondjuk két perc után attól, hogy meghallom a hegedű hangját, ez elvisz és kikapcsolódik a fáradtság vagy akármi. Olyan mintha a meditáció és valamiféle ösztönösség keveréke lenne.

Meglennél hegedülés nélkül?

Nem hiszem. Így is sokat vagyok hegedülés nélkül, mert sokat utazom és közben nem nagyon lehet gyakorolni.

Egészen furcsán tartod a hegedűdet, oldalra kifordítva, mintha egyfolytában a saját füledbe húznád a muzsikát. Milyen kapcsolat fűz a hangszeredhez?

Túl sokat nem tanultam iskolában hegedülni, de sokat szedtem le nagy szólistáktól, mint például Isaac Perman. Sok népzenei elem is van a zenémben. De nem akarom elemezgetni, nem hiszem, hogy ez az én dolgom. Hogy mi a kapcsolatom a hangszeremmel? Annyi, hogy megvan, felveszem, elkezdem és kész, minden kikapcsol. Főleg ha a saját zenémet játszom. Mondjuk nem tudok játszani, ha nem a saját zenémet játszom.

Gondolkodsz a saját művészeteden, hogyan lehetne jobb?

Persze. Koncerten már nem ez történik. Arra figyelek, hogy mi történik bennem és ezt hogy lehet előadni. A közönség is hatással van rám.

Milyen a jó közönség?

A közönség nem lehet se jó, se rossz, hanem lehet formálható vagy sem. Attól, hogy őrjöng egy közönség, még nem jelenti azt, hogy formálható is, nem biztos, hogy felfogják mit játszom. Ezért nem szeretem a rock-koncerteket. De a nagyon hallgató közönség sem az igazi. Inkább a kettő keveréke: egy felszabadult, de nyitott fülű vagy inkább nyitott szívű társaság.

Van benned vágy, hogy minél több emberre hass a zenéddel?

Attól függ, hogy hogyan. Rosszul lehet sok emberre hatni, ez már kiderült. Hogy jól mennyire lehet? Nem tudom, mert én sem tudok mindig jó lenni.

Elégedett vagy magaddal?

Nem.

Mi a jövő?

Nem tudom. Amikor jöttem, gondolkodtam ezen, de nem tudom. Valamit ki kell találnom, mert amikor már érzem, hogy be vagyok skatulyázva, elkezdek feszengeni. Ez már a sokadik Zeneakadémiai koncert lesz és már túlságosan megszokott. Félek hogy az emberek bejönnek és már nem úgy hallgatják, mint először. Persze lehet, hogy tévedek.

Nem szereted az állandóságot?

De szeretem, csak a feszes állandóságot nem.