Az én Lajkó Félixem

 

Brasnyó Antal brácsással és a piros tokkal (torosziget.blog.hu)

Kicsi neki ez a hely, gondoltam. Hm. Pedig biztosan sokkal többen meghallgattáknézték volna. Ámbátor megszokhattam már, hogy túl sok minden történik Kolozsváron. Nem bírunk mindenről tudomást szerezni. Talán nem is akarunk. S ha mégis, nem mehetünk el mindenhova, ahova szeretnénk. Még csak nem is a pénz a gond. Nincs időnk.

Ha azt akarod tudni, kicsoda ő, tele van vele a világháló. Leírták szenzációhajhászok, leírták interjúban, mindenáron megfejtenénk, mi már csak ilyenek vagyunk, meg akarjuk határozni a saját skatulyáját, aztán rendre rájövünk: egyikbe sem fér bele, és nagyon sokfelé kellene porciózni. Kígyót-békát-szépet-csúnyát-sztárosat-csakazértiseset mind találsz róla. Mind igaz és mind hatalmas hazugság. A technikáját is boncolgathatják hozzáértő szakemberek, kritikusok, jól villannak-e ujjai a húrok felett, hamisan játszott-e, jól-e, elfogadjuk-e, elutasítjuk-e amit ő csinál, magasztaljuk, elmarasztaljuk. Mind valóság, és mind hamis. Végül úgyis csak az a hangulat számít, amit megteremt benned. Az enyém egészen más. A tied egészen más. Az övé harmadmilyen. Végtelenmilyen. Ahányan halljuklátjuk, annyimilyen.

Egyetlen egyszer hallottam egy ócska felvételről, régen. Azt hiszem, leginkább kíváncsi voltam. Korábban érkeztünk, hát hintáztunk és gesztenyéztünk kicsit a román nemzeti körül. Vasárnap este teltház várta a Győzelem moziban. Győzelem, micsoda aranykorszakízű, csakazértis megmaradt név, már-már patinás helytörténet. S mikor már ültünk ott jó pár perce, akkor feljött a félszínpadra vagy minek nevezzem azt a kétméteres deszkacsíkot. Másodmagával. Amolyan lajkófélixesen fityegett rajta a vörös hegedűtok. Semmi köntörfal, semmi szpícs, semmi ceremónia, piros hegedűtok a földre, mire felocsúdtam a „jaj-most-fogom-látnihallani” karácsonyszerű várakozásból, már beletépett a húrokba, húúúú, de azonnal hogyan…

Azt hiszem, többnyire nem is látta, hogy ott vagyunk. Pedig tapsoltunk, az ám. Na jó, néha észrevett. De aztán a következő hanggal újra megszűntünk létezni. Szeme csukva. Csak néha pillantotta bele csodamód teljesen ráhangolódott társába: váltani, gyorsabban, halkabban, lassabban, hangosabban. Hozzánőtt ez a hegedű. Mint egy emberen túli lényféleség akármicsodája. Ha kacér-játékosan hozzáérnek a hangszerhez, az őt csiklandja, ha megsimogatják, az ő arcán suhan át az érintés, ha szeret, ha szenved a hang, az is a művészből fakaszt nevetést, aligsóhajt, neki öröm is, neki fáj is a hegedű. A hangszer megnevetteti, megbotránkoztatja mesterét, aki rácsodálkozik, mit is mondtál, hogyan szóltál, üvöltöttél, suttogtál a halk leghalkabbjánál is halkabban hallhatón, hegedűm…?

Egy jó óra. Ennyi volt. Ráadás is, persze. Semmi körülményes búcsúzkodás. Semmi pompázatos magaünneplés. Hegedű belerogyik a piros tokba. Hosszan lógó pántját fejen átveti. Talán mégis meghajolt. Oldalajtón ki. Persze, hogy visszatapsoltuk. Úgy kapta ki szájából a szál cigarettát, na tessék egy címke: dohányzik. Még egy kis ráadás, aztán oldalajtón végleg ki. Rég jártam már Győzelem moziban, akkor sem az oldalsó „művészkijárón”. Most közelebb volt. Művészkijáróhoz dukáló legalább folyosó helyett rögtön a sötét kisutcára… Lajkóék is ott, a piros tokkal, falnak dőlve, a sötétben. Adják az autogramot. Körülöttük sokan. Lányok, fiúk. Talán mégis inkább lányok. De csak mintha a vetítés végén még megszólnák a rendezőt, ízekre szednék a főszereplőt, kisorsolnák a ma esti kocsmát, míg minden haver összegyűl. A néma hegedűs. A hangját nem hallottam. De. Talán mégis. A cédére mi is kértünk egy aláírást, ha még meg tudsz emelni egy írószert. Nevetett. Embermódra. Hegedűtlenül. Azt mondta: meg. A piros tok sehol. Hát ez lett az én Lajkó Félixem. Győzelem mozival, színházzal, gesztenyefákkal, piros tokkal.