"Mindig sok a sírás Magyarországon" - Lajkó Félix a Quartnak

A Makovecz turné című lemezét Makovecz Imre épületeiben rögzítették; az előző, A bokorból című albumot a palicsi erdőben vette fel. Miért ilyen fontos a zenéjében a hely, ahol megszólal? Hogyan tudná ezt megmagyarázni azoknak a laikusoknak, akik esetleg nem igazán hallják a különbséget a különböző helyek akusztikája között?

Lehet, hogy nem hallják, de el tudják képzelni. Minden teremnek más fílingje van, még ha az akusztikája esetleg annyira nem is különbözik. Más városban van, másképp néz ki, más emberek járnak oda. Másképp is játszik benne valamennyire az ember. Arról, hogy mitől különlegesek a Makovecz-épületek, nehéz beszélni, látni kell őket. Ha elkezdeném mesélni, hogy ilyen vagy amolyan, az légből kapott lenne. Végig kell őket nézni, úgy, ahogy mi is végigmentünk rajtuk; szerintem másoknak is érdemes lenne ilyen kirándulásokat csinálni. Sok bennük a fa, és nem kemény fa, hanem általában fenyő. Ettől van egyfajta puha, fás hangzásuk. Például a templomaiban sem az a tipikus templomi hangzás van.

Hogyan befolyásolja a zenéjét egy-egy koncert közönsége? Gyakran lehunyja a szemét, mintha kizárná a külvilágot.

Azért hallom a hangokat; a tapsból, ilyesmikből rá lehet jönni, hogy milyen a közönség. Érzi az ember, hogy mennyire figyelnek rá, ettől függően például lehet, hogy más sorrendben játsszuk a számokat. Mondjuk ezen a turnén is nagyon különböző fajta emberek voltak a közönségben, még ha általában magyarok is, Szlovéniától Csíkszeredáig.  Egészen más beállítottságúak, másképpen reagálnak. De azért alapvetően maga a zene szerintem mindenhol bejött. De nemcsak ez van hatással egy koncertre, hanem nagyon sok minden - hogyan érkezik meg az ember arra a helyszínre, milyen az idő, mit eszik, mit iszik előtte: mindennel összefügg.

Mióta van improvizatív zene, azóta megy azon a vita, hogy ha megörökítenek egy ilyen előadást, akkor elvész-e belőle valami. Van, aki azt mondja, hogy pont az nem marad meg egy felvételen, amitől élő lesz a zene.

Nem hiszem, hogy elveszne valami. Ráadásul nem kizárólag improvizációkat játszom. Mondjuk ha szólókoncertet adok, az majdnem csak az, de amikor ketten vagy többen vagyunk, akkor vannak számok. De persze, hogy meg lehet örökíteni: csak be kell kapcsolni a magnót, és akkor az megmarad. Én pont azért nem nagyon járok stúdióba, mert szerintem az nem igazán élő. Nagyon régen fordult elő utoljára, hogy beültem és csináltam egy stúdióalbumot. Minden lemezen megpróbálok valami élő zenét játszani; sok koncertlemezünk van. Sokszor a koncertlemezek jobbak, mint a "jól hangzó" stúdióalbumok.

Mennyire teszi mássá a zenéjét, ha van benne ének? Mondhatjuk például, hogy kapaszkodót ad a hallgatónak? Amikor nincs ének, gyakran úgy tűnik, hogy azt kívánja a hallgatótól, hogy teljesen adja át magát a zenének.

Többféle verzió van. Van, hogy csak hangszeres zenét játszom, és abban el lehet süllyedni olyan értelemben, hogy csak azt hallgatod és az egész mesél. És van olyan is, hogy énekel valaki. Szeretik az emberek a jó énekeseket, én is. Ha valaki jól tud bánni a hangjával, akkor az olyan, mint egy hangszer. Az énekesekkel általában megkomponált számokat játszom, vagyis még nem sikerült egyikükkel sem hosszú órákon át együtt improvizálni; egyedül egy boszniai lánnyal, akivel tervezek is többet együtt játszani.  Mondjuk most a [Fonó] kiadó azt mondja, hogy én is énekeljek többet a lemezeken. De dolgoztam már többekkel, például Palya Beával elég sokat, a Szigeten volt az utolsó fellépésünk.

Van különbség a magyar és a külföldi közönség között abban, hogy hogyan reagálnak? Mondjuk azért, mert a magyarok számára ismerősebb az a népzenei kultúra, amiből táplálkozik.

Magyarországon belül is nagyon sokfajta közönség van. Nem lehet előre megmondani, hogyan fog sikerülni egy-egy koncert. Van, hogy Németorszában éppen hogy nem verik szét a házat, máskor meg Magyarországon azt gondolja az ember, hogy bejön, és nem úgy fogadják. Valószínűleg inkább a helyzetektől függ. Kéne írni szerintem erről egy könyvet - de nem nekem -, ugyanis külön pszichológiája van ennek. Az is nagy kérdés, hogy hogyan vannak gyerekkoruktól tanítva az emberek: hogyan kell viselkedni színházban, koncerten, vagy akár egy Szigethez hasonló nagy fesztiválon. Például Amerikában nincs vastaps; ha nem szaladsz ki ráadást adni, akkor mennek haza, nem érnek rá. Ami nem baj, csak én nem tudtam, amikor először játszottam ott. Az európaiak sokkal jobban szeretnek tapsolni. Persze ez is nagyon emberfüggő. Az én gyerekem például amikor még csak megy be a terembe, már akkor csendben van és csitít másokat; mások meg nem bírnak odafigyelni, folyamatosan ordítoznak előadás közben.

Míg itt Magyarországon inkább egy nagyon sajátos zenészként tartják számon, külföldön, gondolom, óhatatlanul a magyar kultúrát képviseli, legalább részben.

Általában igen. Állami szinten is fel szoktak kérni arra, hogy képviseljem Magyarországot. Már akkor is előfordult ilyen, amikor még nem voltam magyar állampolgár, ami valahol jó is volt és nem is. Nincs semmi bajom a magyar kultúrával. Jó, hogy egyáltalán van - vannak olyan helyek, ahol nincs kultúra, vagy legalábbis nem nagyon foglalkoznak vele; így például Szerbiában. Itt mindig sok a sírás, hogy ilyen rossz, olyan rossz, de alapvetően nincs rossz kulturális élet.

Most már elég hosszú a pályája ahhoz, hogy visszatekintsen rá. Voltak benne jelentős fordulópontok?

Nem tudok kiemelni borzasztó nagy dolgokat. A Dresch Quarteten kívül, aminek egy évig voltam a tagja, csak szólóban játszottam, illetve olyan zenekarban, ami a sajátom volt. Szerintem úgy igazán most kezd csak működni. Valamilyen szinten az emberek tudatában megfogant ez az egész, hogy érdemes eljárni ilyen koncertekre; vagyis van közönsége a zenémnek. Eddig is volt, de most látszódik igazán, hogy tényleg van érdeklődés.

Zeneileg mennyire látszik egységesnek ez a pálya belülről nézve?

Nem tudom. Az emberből saját magából jön a zene, valahogy történik az egész. Ha hozzáér egy másik ember, akkor valami kitalálódik. De nem szoktam leülni, komponálni, papírozni, hanem valahogy ez működik magától. Nem is nagyon akarom megfejteni. Ha nagyon kielemezném, lehet, hogy nem működne tovább.

Voltak például olyan együttműködések, amik valami újat nyitottak meg?

Ezek még fognak jönni, de már korábban is csináltunk ilyet. Például a Zerkulával [Zerkula János,2008-ban elhunyt legendás gyimesi prímás] sem játszottam előtte soha. Ott is olyan kísérleti dolgokat csináltunk, hogy ő is megtanulta az én nótámat. Ez az ilyen emberekkel nem szokott megtörténni, általában ők az adatközlők, akiktől gyűjtenek, de nem tanítanak nekik nótát. De nem csak én játszottam az ő hagyományos zenéjét a saját módomon, hanem ő is eljátszotta egy nótámat a saját módján. Beszélgettünk arról, hogy így is be lehet kerülni népdalként valahova. Egy idő után, ha még élt volna az öreg, akkor megtörténhetett volna, hogy népdallá válik a nótám.

Brasnyó Antal brácsással mióta játszanak együtt? Mitől működik ez ilyen jól?

Hét éve játszunk együtt; azért működik jól, mert mindenkinek megvan a dolga. Én játszom a szólókat, ő meg kísér. El van döntve, hogy ez így működik. Illetve azért is, mert nemcsak a zenéről van szó, vagyis hogy csak zenélünk és másként nem találkozunk, hanem egyébként is szoktunk találkozni. Mást nem is tudok elképzelni. Ennek van egy folyamatossága, ami nem szakadt meg már egy jó pár éve, és ezért szól ennyire egyben.

Milyen zenét szokott hallgatni?

Mindenfélét, de főleg klasszikus zenét szeretek hallgatni, mert az nyugtat. Van benne valami egészséges. Ezen belül mindenfélét, barokkot, bécsi klasszikusokat, most az van például az autóban; szeretem a Bartók rádiót is. De szívesen meghallgatom a diszkót is, meg érdekelnek az új nóták; az elektronikus zene is, régen játszottam is sokat dj-kkel. Stílusban szerintem a zenék nem különböznek annyira egymástól. Van olyan, amibe valami bele van erőszakolva, meg van olyan, amibe nincs. Általában az a jobb, amibe nincs.

Ezt hogy érti?

Sokszor rányomja a jegyét egy zenére valami: egy szerelem, vagy például valami nagy nemzeti érzés. Van, aki azt szereti, én a sima zenét szeretem.

Mondjuk egy egyszerű popdal akkor nem ilyen?

Azért a legegyszerűbb kis nóta is elég összetett.

Vannak, akik azt nem szeretik, ha azt hallják egy dalon, hogy azért készült, hogy pénzt keressenek rajta.

Persze, de van, aki meg pont ezt szereti. Nem az örökkévalóságnak készített mély dolgokat, hanem azt, ha valamit gyorsan el tud fogyasztani, aztán kap egy másikat. Ez egy külön ipar. De nincs is ezzel semmi baj szerintem. Ettől függetlenül, még így is, hogy minden irányból ordít valami zene, tévéből, rádióból, akárhova mész, mindenhol szól - még így is azt gondolom, hogy kevés zenét hallgatnak az emberek. Nekem legalábbis a zenehallgatás ennél több. Lehet úgy is hallgatni persze, hogy szól a rádióból az autóban, de úgy is, hogy felrak az ember otthon egy lemezt, lehunyja a szemét és átkerül abba a világba.

Egy jó koncerthelyszín is segít ebben, nem?

Persze. Makovecz Imre például közösségi-szellemi helyeknek tervezte az épületeit. Neki erről volt egy víziója, meg is csinálta. A Müpára [itt készült az interjú] azt mondta, hogy ide nem is hajlandó bejönni, mert annyira másképpen képzelte el a közösségi helyeket. Úgy tűnik egyébként, hogy sok helyen szeretik az emberek a Makovecz-épületeket, szeretnek járni oda, büszkék rá.

A zenének is lehet ilyenfajta közösségteremtő ereje.

A zene is egyfajta építészet, csak ott hangokból építünk egy láthatatlan várat. Emberek összejönnek egy helyen, zenét hallgatnak, ennek sok ereje van.